Utam a jégkék tenger felé egy sportos nap délutánján
Coral Bay - Vrachia Beach Hotel (Kissonerga), 7 km, 2 óra 22 perc
2025. május 24. délután
.............
A 615-ös, klímás busz ablakán át dideregve figyeltem a tájat, miközben elsuhantunk a partvidék mellett, ahol épp sétálni készültem a következő néhány órában. Sok helyszínén jártam már ennek a résznek korábban, de végre elérkezett az idő, hogy összekössem a pontokat.
Dél után nem sokkal, 12:15-kor szálltam le a buszról a Korall-öbölnél. Magasan járt a Nap, bőkezűen szórta égető sugarait. A délelőtti tompa fények és sejtelmes színek helyett most ragyogott minden: a napernyők vidáman lobogtak a szélben, a strandolók mintás fürdőruháikban feszítettek, a kávézók, éttermek élettel teltek meg. Kinyitott a szuvenír árus is, ahol SOS naptejet vagy szalmakalapot vásárolhatunk. Örömmel láttam, hogy a part mozgássérültek számára is akadálymentes, párhuzamos kék vonalak vezetik őket biztonságosan, lépcsők nélkül a tengerhez.
Bár délelőtt is bóklásztam a parton, ezúttal ismét meglátogattam a strand déli oldalán tornyosuló sziklákat. Pár percig időztem ott, majd elindultam felfelé, időnként vissza-visszanézve. Kinyílt a táj, elém tárult a hosszú homokszőnyeg és a végtelen víztükör. Rövid időre elbúcsúztam ettől a látványtól, eltávolodott utam a tengertől.
Az utca amin haladtam meghökkentően kontrasztos volt! Elhagyatott, burjánzó udvarok és gondosan megtervezett csodakertek váltogatták egymást. Néhol a természet, máshol az ember volt az úr.
Egy tenger felé kanyargó ösvényre bukkantam, mely egy bájos öbölhöz vezetett, melynek partján méretes sziklák strázsáltak. Még odahallatszott a Korall-öböl nyüzsgésének távoli hangja, de mégis nyugodt, barátságos légkör fogadott. Kapkodtam a levegőt mire visszamásztam a lépcsőkön, de nem bántam meg ezt a kis kitérőt.
Egy üres telek pereméről pazar kilátás tárult elém. Ráláttam az iménti kis öbölre, szemeim pedig a vizisíelőket követték, akik a kék vízfelszínen szántották a hullámokat. A következő szakasz kevésbé volt izgalmas, számtalan építkezés mellett haladtam el, melyek zaja megtörte az addigi nyugalmat.
Egyszer csak egy jobbra - természetesen a tenger felé - induló kis földútra leltem, így lekanyarodtam a házak közötti utcáról. Csodaszép táj fogadott, ráadásul egy kis félszigetre is ki tudtam így jutni, ahonnan ismét szuper volt a kilátás.
Keskeny ösvényem mellett rengeteg pálma és kaktusz állt, a földön öntözőcsövek kígyóztak. Előbb utóbb tudatosult bennem, hogy valószínűleg ez valakinek a kertje lesz... Kerítést és tiltó táblát azonban nem láttam, de a térképemen nem létezett ez az ösvény, így azt sem tudtam hova vezet majd... Tetszett a kert és túl kíváncsi voltam, így igaz bátortalanul, de haladtam tovább a rejtélyes ösvényen. Néhol át is másztam egy-egy magasabb kövön, remélve hogy ebben az irányban tudom folytatni az utat. Sajnos hirtelen végeszakadt az ösvénynek, sziklafal állta utamat. Nem volt más választásom, visszafordultam és újra végigjártam ezt a szépséges mediterrán kertet.
Ismét a házak között futó utca meleget árasztó betonján tettem meg néhány száz métert, majd percekig csodáltam a Nissarka-öböl csillogó vizét. Az öböl fölé egy luxusvilla teraszos kertje magasodott, melyet széles, átláthatatlan kerítéssel igyekeztek óvni.
Több, mint egy órája voltam úton amikor a Nissarka-öblöt elhagyva, egy éles jobbkanyarral kezdetét vette egy hosszú sétány, melyen panorámás padokat, szuper kilátópontokat helyeztek el. Leanderbokrok százai mellett haladtam el, és imádtam a sok kaktuszt is az út mentén.
Újra hosszú betonlépcsőn igyekeztem a tenger felé, ezúttal egy olyan helyen, ahova egy mozgássérült liftet is telepítettek, ami le tudja szállítani a kerekesszékkel közlekedőket a partra. Pontosabban nem teljesen a tengerig, csak a felette lévő kilátóteraszig. Maga a part itt annyira köves, sziklás volt, hogy egy nem mozgáskorlátozott ember számára is kihívás lenne bemenni a tengerbe. A környékbeli villákat elnézve azt gondolom, hogy ezt a liftet valaki saját részre építtette, de persze erről nincs biztos információm.
Továbbra sem tudtam folyamatosan a tenger mellett haladni, kitartóan hullámvasutaztam tovább, magasan futó utcák, ilyen-olyan lépcsők és rövid tengerparti szakaszok váltogatták egymást. Mígnem elérkezett az utolsó lépcsősor, mely felett szinte összekapaszkodtak a leanderek burjánzó ágai. Innentől kezdve kavicsos, hosszú tengerparton folytathattam az utat. Pálmafák árnyékában baktattam egy szálloda előtt, míg a strand véget nem ért. Majd kopár, napszítta tájon, náddal, sással benőtt részek mellett vezetett az út, ami lassan ismét eltávolodott a tengertől, közvetlenül az autóút mellett nyújtózott tovább.
A tenger jégkék színe és a sziklához csapódó hullámok ereje elvarázsolt. Túrám végéhez közeledve a tengert kémlelő szívecskénél megálltam pár fotóra, majd megérkeztem az egykori Sea You Beach-bárhoz, melyért elmorzsoltam néhány képzeletbeli könnycseppet. Már csak a puha homok és a jól ismert magasba ágaskodó pálmafák emlékeztettek a szebb napokra, amikor kávémat szürcsölve ücsörögtem itt. (Azóta új bár, a Sense By The Beach nyitott a helyén, de ottjártamkor még üres volt a terület.)
Végezetül, lassított léptekkel araszoltam át ezen a mesés tengerparton, ami talán a környék legszebbje, de egyben a legvadabb is! Hihetetlen erőt sugároz itt a tenger, melynek látványából és hangjából én is töltekeztem. Ketten ugráltak önfeledten a parthoz közel a hullámokban. Jól tették, hogy nem merészkedtek beljebb, mert itt erős áramlatokra lehet számítani.
Nehéz szívvel vettem búcsút ettől a fantasztikus helytől, ahol úgy éreztem kitisztul a tüdőm, elsimulnak a gondjaim, ahol el tudnék időzni napokig, hetekig, sőt akár évekig... Aztán csak felkaptattam a következő dombra, ahol újra rendezett sétány indult tovább a Vrachia Beach Hoteltől. Pontosan 7 km-t tettem meg 2 óra 22 perc alatt és a szívembe zártam ezt a sétát is, ahogy szinte mindegyiket!
...............
Előző bejegyzés:
Laza séta a Coral-bay felé egy sportos nap reggelén
Következő bejegyzés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése